Van valami megkapó bája a törékeny nőknek. Alkatuk kizárja, hogy tompák, lassúak vagy nehézkesek legyenek. Mozdulataik kecsesek, finomak akkor is, amikor parfümöt fújnak a fülük mögé, amikor pelenkáznak, vagy amikor nap végén fáradtan a fotelba huppannak, hogy öt percig végre ne csináljanak semmit. A mai filigránság viszont nem egyenlő azzal a törékenységgel, amibe a férfiak jó százötven-kétszáz évvel ezelőtt kényszerítették a nőket, és amelyhez a segédeszközük a divat volt.
A 19. század közepének kislányos loknikkal keretezett arcú, butácska tekintetű nő volt az ideálja, aki egész életében három dolgon gondolkozhatott: a férjhezmenetelen, a gyerekszülésen és a háztartás vezetésén. A sorsuk elöl a súlyos és terebélyes alsószoknyák és a fűző szorítása miatt elszaladni sem tudtak volna. Törékenynek tűntek a lehetetlenül karcsú derék körül hullámzó fodrok fogságában. Később a krinolin forradalmi acélszerkezete ugyan megszabadította a nőket a nehéz alsószoknyáktól, felszabadulásról szó sem volt. A krinolint beterítő szoknya hatalmas virágszirmokra emlékeztetett, amelyből törékenyen emelkedett ki a kecses nő, közöttük az egyik legszebb: Erzsébet királyné.
Légiességével és kecsességével mindenkit levett a lábáról. Gyönyörű, nemes vonásait, dús és hosszú hajzuhatagát és törékeny alakját elnézve ma is azt mondanánk, az uralkodó mellé teremtették. Ma már tudjuk, hogy boldogtalan, magányos nő volt, aki érzelmeit ahhoz hasonlóan fojtotta magába, ahogy a fűző szorította mindössze 53 centiméteres derekát. Állítólag a testére varratta a lovagló ruháját, mert a lovon végre mutathatta meg tökéletes alakját, amelyet nem kellett krinolinba zárnia. Bár sokan voltak, akik csak azért utaztak Bécsbe, hogy őt egy másodpercre is megpillanthassák, inkább távolról csodálták. Nem volt divatirányító, mert túlságosan megelőzte a korát. Az egész napos gyümölcs- és tejdiéták, a rendszeres torna, a szépségápolásra fordított idő a kortárs nők szemében inkább hóbortnak tűntek, mintsem követendő példának.
A nők maradtak inkább azon az utón, amit a férfiak gondoltak ki számukra, akik a széles krinolin után a hátul felduzzasztott turnürrel, majd a lépéseket is megnehezítő, szorosan hátrakötött ruhával tartották maguk mellett a nőket. A 19. század végén nem csak a női divat szeszélyességét nehéz követni, de egy bizonyos nőideálról sem beszélhetünk. A dús keblű, magát az ötszöri étkezés mellett tápszerekkel tovább növelő, pufók tubicák mellett egyszer csak feltűnik az új, felgyorsuló, modern idők leánya. Ezek az ábrándos tekintetű, légies nők a preraffaelita festők múzsái – Miss Elizabeth Sidal és Jane Morris. Ők nemcsak az új nőideál, hanem a reformruhák nagykövetei is, akik fűző nélkül, könnyű esésű, finom ruhában és alacsonyabb sarkú cipőben bukkantak fel a legnagyobb társadalmi eseményeken.
Egyelőre csak néhány nő kezdte utánozni őket. Ők is ilyen légies, karcsú alakot, lobogó, vörös hajat szerettek volna. Sőt, képesek voltak eldobni a fűzőiket is, de az igazi forradalomra várni kellett jó néhány évtizedet. A sport elterjedése és Isadora Duncan mezítlábas tánca kellett hozzá, hogy felszabadítsák a fűzőbe szorított, áltörékeny nőt. A fűző nélküli viselet, a szabásvonalak változása, és az első világháború teljesen átformálta a nőideált: a bakfis kinézetű, lapos mellkasú nő a közkedvelt. Egyes források szerint a seregekben évekig egymással élő férfiak látens homoszexualitása is hozzásegített ahhoz, hogy a dúskeblű nők helyett a törékeny, már-már fiús alkatú szépségek diadalmaskodjanak.
Ez a törékenység más, mint a 19 század közepén: nem az akarattól, hanem a női jegyektől szabadul meg. A derékvonal a csípőre tolódik, a mellet és a csípőt is illik leszorítani, ellenben akkor már senki nem bánja, ha egy nőnek csípős nyelve és saját véleménye van. Erre erősített rá a korszak egyik legnagyobb divattervezője Gabrielle „Coco” Chanel is, aki ismert volt arról, hogy a saját, filigrán testalkatára tervezett. Ereje lenyűgöző, munkabírása hatalmas, pedig karcsúnak és törékenynek tűnik. Ismerős kombináció, ugye?
A húszas évek fiús nőideálját a harmincas években az agártestű, fiatal nők váltották fel, hogy a második világháború kemény vállas nőknek engedett teret, míg a háború után ismét a fűzőbe szorított (!) nőies nő tűnt fel egy időre. Az ötvenes évek nőies dívái mellett volt egy törékeny, finom arcú, átható tekintetű nő, aki képes volt levenni a lábáról nemcsak egész Hollywoodot, hanem a fél világot. Audrey Hepburnt senkinek sem kell bemutatni, bármeddig elnéznénk gyönyörű mosolyát, vidám játékát, hatalmas szempillákkal keretezett okos tekintetét. Őt nézve nehéz elhinni, hogy mellette az érzékiségére teljesen rájátszó, döglesztő Marilyn Monroe-ért rajongott a világ másik fele.
Míg Audrey Hepburn légiességét messziről csodálták a nők, egy évtizeddel később a világ első szupermodellje, Twiggy láttán vad fogyókúrába kezdtek. Ötéves, szédítő modellkarrierje 1966-ban, mindössze 16 éves korában kezdődött. Az 51 kilós, kifutómodellnek túl alacsony, törékeny alkatú lány a fiatalságot, a szertelenséget, a hatvanas években felfedezett szabadságot testesítette meg és pont beleillett az akkor divatos androgün irányzatba, amely ma is erősen jelen van a divatban.
Utoljára, az 1990-es években Kate Moss kavarta fel annyira a divatvilágot, mint egykor Twiggy. A fiatal modell teljesen más volt, mint a nyolcvanas évek tökéletes és nőies alakú szupermodelljei, Cindy Crawford, Linda Evangelista vagy Naomi Campbell. Az „igazi nők” után a kisfiúsan vékony, „érdekes” arcú, kacsaszájú Kate Moss-t sokan a divatvilág legújabb őrületének gondolták. Akkor még nem sejtették, hogy ez a lány a maga tetoválásaival, drog- és alkoholproblémáival mennyire befolyásolja majd a divatfotók képi világát, a következő modellgeneráció tagjait, inspirálja a tervezőket.
Kate Moss csillaga még ma is ragyog, nevével még huszonkét évvel a karrierje kezdete után is eladható szinte minden. A józanság, a tudatosság és a természetesség egyre inkább előtérbe kerül. Ma már a színésznők sem akarnak zörgő csontokat, mint néhány évvel ezelőtt. Vállalják az alakjukat, ugyanakkor mindent megtesznek, hogy megőrizzék szépségüket. Az alkatából adódóan finom és kecses, mint a bájos Audrey Tautou vagy az angolok nagy kedvence, Keira Knightley, a filigrán, kecses, törékeny ugyanakkor természetes nő mai megtestesítői pedig folyamatosan elbűvölnek bennünket.
Tandura mondta
Ne haragudj Zsuzsi, én imádom azt, amit csinálsz, rendszeresen olvasom a hírleveled és a blogot is, de ez a cikk nem nyerte el a tetszésem, mert igaz, itt vannak ikonok,akik tényleg gyönyörűek, de azért az említett nők közül, sajnos több is van, aki a hírek szerint, nem természetesen „fragil”, hanem elég nagy „árat” fizet érte, hogy az legyen
panyizsuzsi mondta
Szerintem a cikk nem a tökéletes nőkről, hanem a nagyon is törékeny, sebezhető, nőies nőkről. Ők a maguk tökéletlenségükkel tökéletesek. Esendőek és érzékenyek, de épp ettől nagyon is szerethetőek. Legalábbis én nagyon szeretem őket. Remélem a következő cikk majd jobban tetszik :)
Daffodil mondta
Én sem tudok egyetérteni, főleg a Kate Moss-os meg a nem akarnak zörgő csontokat résszel… egy nő nem attól nőies, hogy 30 kiló vasággyal, de attól sem, hogy drogozik… és Erzsébet királyné sem genetikailag volt olyan, amilyen. Egész életében sanyargatta a testét, alig evett, és túlzásba vitte a mozgást. Szóval ennyit a tökéletlen-tökéletes nőkről.
panyizsuzsi mondta
Nem tartom őket tökéletesnek, mégis ikonk voltak, akik hatással vannak a mai napig a nőkre és a nőiességünktől alkotott képre. Van akire érdemes felnézni, de és sem mondom, hogy mindenkire!