Föld a lábam alatt…

Hatodik éve élünk újra vidéken. A kisvárosi gyerekkor után a Férj majdnem húsz, én 12 évet éltem a nagyvárosban. Olyan hálás vagyok azért, hogy újra megkaptam ezt a szép életet! Főként a Férjnek, aki sokat engedett, hogy így lehessen…

Az idén ősszel két kisgyerekes barátnőm is hozzám fordult tanácsért: mennyi áldozatot lehet várni, kérni a másik féltől (=férjtől) kiköltözés témában? Én mennyire erősködtem, és megbántam-e, megérte-e? Nagyon érdekes, hogy mindketten ugyanazt kérdezték. Tudták jól, hogy túl vagyunk már ezen a témán, és hogy nagyon nem volt könnyű a döntés számunkra.

Úgy tűnik, a képlet sok helyen ugyanaz: az asszony általában menne, mert vágyik a friss levegő és a szabadság után. A férj ezzel szemben maradna, egyrészt, hogy ne változzon semmi, másrészt mert utálatos dolog bejárni minden reggel, harmadrészt, mert magasabb presztízsű dolog a fővárosban élni, mint egy vidéki faluban, kisvárosban.

Azt mondtam a tanácsért hozzám forduló barátnőimnek, amit nekem egy bölcs asszony kétségeim idején: rendjén való, hogy a nő, aki a gyerekeit neveli, a számára megfelelő életteret kérjen és kapjon. Én a friss levegő, az erdő, a gyaloglás, a bicikli után vágytam, és hogy föld legyen a lábam alatt…

A végsőkig halogattuk a döntést, vagyis addig, míg a legnagyobb fiúnk iskolás nem lett. Tudtuk: ha most nem megyünk, maradunk. Akkorra már betagozódtunk egy budai kerület életébe: nagyszerű óvodába jártak a gyerekeink, ahova nemcsak ők, hanem mi is tartoztunk, és volt számos régi-új barátunk a közelben. Voltak barátaink kisebb falvakban, településeken is. Majd’ minden hétvégén kiruccantunk valahová, kóstolgattuk a helyeket: milyen lenne itt, vagy inkább ott, vagy amott…

Aztán megtudtam, hogy a kedves faluban, amit már évek óta nézegettünk, szeretgettünk, a következő ősszel egy tündér-tanító kap osztályt. Elmentünk, megnéztük az iskolát és a tündért. Tényleg az volt…

Kezdtek gyűlni az érvek: ha kijövünk, jó lesz az iskola, a tanító néni, gyalog közlekedhetünk a jó levegőn. Viszont kezdhetünk mindent előről: barátokat, közösséget, otthont. Férj pedig bejár, ami ugye mínusz 2 óra mindenkinek: neki a befele-kifele út, nekünk a hiánya. És kérdés, hogy én mit tudok majd csinálni a gyerekek mellett egy faluban?

Azt hiszem, becsuktuk a szemünket és ugrottunk. Nem volt könnyű, nagyon nem. De most már mondhatom: bátraké a szerencse!

Az erdő felettünk van, a levegő friss, és az idő mindig hűvösebb, mint a városban. Ez a legnagyobb pozitívum a Férj számára, mert utálja a meleget. De azt is látja és értékeli, hogy a gyerekek meg én jó bőrben vagyunk. Sokat sétálunk, a mai világban szokatlanul keveset rohanunk, és sokat beszélgetünk egymással és másokkal.

Aztán az extrák. Lettek például állataink. Erre nem is gondoltam, hogy ez mennyivel egyszerűbb és milyen természetes egy kertes házban. Jaj, hogy milyen öröm cicákat tartani! Vagy hogy a Pici Fiamnak, aki rajong a nyulakért lehetnek saját nyuszijai.

Hajnalban házhoz jön a friss tej, túró. Fölfedeztük és kihasználjuk a helyi kis boltokat. Télen a kertben és az utcán szánkóznak a gyerekek, és sokáig gyönyörködünk a hóban.

Nincsen csupa jó, ahogyan az életben sosem: lemondtunk dolgokról, amik hiányoznak néha. És újrakezdtük az életünket, ami sok próbatétellel járt.

De novemberig kályhával fűtűnk: a Férj minden reggel mielőtt elmegy, begyújt, és itthon hagyja a melegét…

 

 

szerző: Udvarhelyi Zsuzsi

Veszprém és a Balaton-felvidék a szülőhazám, a Pilis az otthonom. A legnagyobb gazdagságom: három gyönyörű gyerekem, és egy Férj az oldalamon.
Angolt tanítok a PPKE BTK Angol Intézetében. Szeretek tanítani, szeretem látni az új, utánunk jövő nemzedéket. Öröm számomra átadni a tudást és a gondolataimat a világról.
Érdekel a női lét minden titka, küzdelme és öröme, ezért szívesen fürkészem régi korok és napjaink nagy asszonyainak életútját és tanulságait.

 

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...



7 hozzászólás van eddig

  1. 1. emm

    2012. december 12. @ 13:22

    De jó írás, annyira átérzem minden porcikámban… Mi még várunk erre a létre, de nincs törölve, csak kicsit halasztva. Legyetek elégedettek és boldogok!

  2. 2. edit

    2012. december 12. @ 18:08

    nekem is nagyon tetszett, ahogyan írtál. Én már túl vagyok a kitelepülésen, nálunk pont fordítva történt mindez, én maradni akartam, Férj költözni, de most már minden porcikámmal belátom, h jól döntöttünk…

  3. 3. kgelencser

    2012. december 13. @ 15:03

    Te Arany Drága Barátném! Olyan szépet írtál… :) több udvizsuzsit panyizsuzsira!
    Friss anyuka vagyok, kisvárosból, 12 éve Bp-en, hasonló gondolatokkal, de még a gangra teszem a bébit aludni. egyszer talán saját kertbe :)

  4. 4. udvarhelyi zsuzsi

    2012. december 13. @ 18:07

    Sziasztok! Köszönöm a kommenteket. Drukkolok mindenkinek, hogy szíve vágya szerint alakuljon az élete! Katika, a gangot én is megjártam, tudod, kiabáltak is a szomszéd banyák, hogy ‘nem fél, hogy ellopják a gyerekét?!’ Szörnyű volt, nem is tudom, hogy bírtam ki. NAgyon más érzés a saját: intimitásban, nyugalomban, magabiztosságban. De továbbra is állítom, hogy az élet így sem csupa habos torta: fizettünk árat, és a mostani életnek is vannak nehéz pillanatai. Üdv: zsuzsi

  5. 5. EUdvarhelyi

    2012. december 13. @ 18:24

    Édes kis Zsuzsikám,
    nagyon szépen írsz, finoman, nőiesen, lágyan, érzéssel, szenvedéllyel. Érdemes lenne ezt folytatni.
    Nagyon szeretlek,
    Böbe

  6. 6. N. Tóth Éva

    2012. december 13. @ 21:38

    Jó kis írás, gratulálok! A cím telitalálat. Sosem felejtem el, mikor végre sajátunkként léphettünk a kis felújítandó házunk kertjébe: a Férj lefeküdt a földre, csak úgy. Én meg mellé a göröngyös, kényelmetlen placcra – és azonnal otthon éreztük magunkat. Ha az ember felismeri, hogy számára mi a fontos és aszerint dönt, már nem veszíthet. Szép, havas decembert kívánok nektek szeretettel!

  7. 7. J. Zsófi

    2012. december 14. @ 22:41

    Zsuzsikám!
    Köszönöm, hogy utamba került ez a remek írás, és örülök, hogy boldog(ok) vagy(tok) ebben a csodálatos környezetben, otthonban, amit teremtettetek kis családotok számára! (Én láttam, és bízvást állíthatom, hogy igazi családi fészekről van szó tele meghittséggel és természetes eleganciával.)
    Én mégis azt mondom – Veled, tudom, teljes egyetértésben -, hogy az otthon ott van, ahol a szeretteink vannak, ahol felüdülhet a lélek és kinyújtózhat a test, ahol melegség, bíztatás és elfogadás várja a hazatérőt, és indítja útjára az elmenőt. Legyen az bárhol, bármilyen településen, kis vagy nagy lakásban, tanyán, vagy egy fővárosi kerületben.
    Sok szeretettel kívánok csodaváró Adventet az egész családodnak:
    a budapesti barátnőd, Zsófi ;)

Komment RSS

Hozzászólok én is

Név: (kötelező)

Email: (kötelező)

Weboldal:

Hozzászólás: