A múlt század elején mi sem volt természetesebb, mint a tehetséges, okos gyermeket jó iskolába és ezzel együtt internátusba, bentlakásba küldeni. Nekem egy éve ment el az egyik fiam kollégistának, amin sokan meglepődtek. El mered engedni? Bíztam és bízok benne: el mertem!
Egyet azonban hozzátettem: lányt sosem küldenék kollégiumba! Ember tervez, de a kamasz és Isten végez. Néhány hónappal később a legnagyobb lány rágni kezdte a fülünket. Kollégiumba akar menni, mert neki ez tetszik. Jó viccnek gondoltuk, kb. a 10. ilyen jellegű bejelentéséig. Aztán elkezdtük félig komolyan venni és szülőhöz illő módon károgni: mi lesz a barátnőkkel, meg a fuvolával, meg a … A gyermek azonban kitartott.
Januárba már a vidéki kollégiumokat gugliztam és ismerős szülőktől kértem referenciákat. Találkoztunk kollégiumba járó gyerekekkel és a lányom beszélgetett velük. Lépésről lépésre haladtunk! Választottunk, elmentünk, megnéztük, próbanapokra mentünk. Felvették!
Most még inkább meg van lepődve a környezetem: egy lányt kollégiumba? 12 évesen? Miért küldöd el? Sírt mikor otthagytad? Nem lesz …? Jönnek felém a vészjósló gondolatok, anyai gondoskodásomat megkérdőjelező impulzusok. Ami egykor természetes volt, ma durva dolognak tűnik. Megváltozott sok minden, megváltoztak az anyák. Gondoskodóbbak, néha túlgondoskodóak lettek. Körberajongják a gyerekeiket, sokszor alig eresztik őket. Az én gyermekem most kirepült. Kicsit korán, de Ő akarta!
Én közben egy cseppet sem aggódom! Tulajdonképpen nem is értem, hogy mért nem ugrottam bele ebbe az első szóra? Alapvetően egy szuper iskolát sikerült neki találni. Egész életében azt hallgatta tőlünk, hogy milyen fontos tanulni és Ő most pontosan azt teszi, amit mondtunk. Ennek örülök! Ezen felül pedig megkíméljük egymást a kamaszkor adta súrlódásoktól és hétvégén élvezni tudom a kamaszt! Ennek még jobban örülök!
A három napos próbanapról hazafele büszkén kiselőadást tartottam neki az autóban (akkora lendülettel tettem ezt, hogy közben majdnem kifogyott a benzin, de ez a kis stressz megérte!) Ugyanis a legtöbb vele egyidős gyerek azon gondolkozik, hogy gumicukrot vagy éppen tépős rágót vegyen a boltban. Itt van azonban az én 12 éves gyermekem, akinek az a fontos, hogy hova és milyen iskolába jár, hogyan tanul majd tovább; aki át tudja gondolni, hogy mi a fontos és mit szeretne elérni az életében. Nem csak a kollégiumra és az iskolaválasztásra vagyok büszke, hanem arra, hogy ezt a lányom egyedül találta ki, hogy addig beszélt nekünk míg mi is elhittük neki, hogy tényleg szeretné. Mi, szülők ehhez az egészhez nem tettünk hozzá semmit, csak asszisztáltunk. A 12 éves azonban tudja mit akar, van célja az életében és el is tudja érni azt. Ez óriási dolog! Erre vagyok a legbüszkébb!
Azért kicsit hiányzunk egymásnak…
Adri mondta
Kedves Zsuzsi!
Minden szavaddal mélységesen egyetértek, és gratulálok a XXI. századi, felvilágosult gondolkodásodhoz, mert hidd el, hogy ezzel nagyon kevesen vagyunk. Ismeretlenül is büszke vagyok rád, és gratulálok a csemetéhez! :)
panyizsuzsi mondta
Kedves Adri!
Nagyon köszönöm a kommented! Megmondom őszintén, egy kicsit féltem kitenni ezeket a gondolataimat, annak ellenére, hogy magam teljesen meg vagyok győződve arról, hogy így lesz jó a gyerekeimnek!
Adri mondta
Az a fontos, hogy te magad biztos vagy abban, hogy jót teszel. Csak ez számít. Biztos vagyok benne, hogy ha otthon olyan értékrendet kaptak, amit szerettetek volna átadni, akkor nincs mitől félni. :)
T. Kati mondta
Tök jó ez a bejegyzés!!! Nagyon helyes, hogy írtál róla! Sőt, szerintem fontos is volt, mert ebbe a témaba sokszor bele fogsz futni, hiszen ez most az életeteknek egy része lesz egy ideig, minden örömével és szorongásával, és ezt jó megosztani másokkal.
panyizsuzsi mondta
Ez most sokáig része lesz! Persze, hogy van izgalom, de egy jó adag büszkeség is, mikor meg tud birkózni az új helyzetekkel, esetleg nehézségekkel!