Madrid, a hajnalig zsongó utcák városa

Ha már a hetet az utazásnak szenteltük, akkor íme egy újabb utazós cikk, bloggerünk Fleuriste nyomán!

Véletlen volt, hogy Zsuzsival éppen egy időben utaztunk, ketten kétfelé. Miközben ő Európa közepét célozta meg, addig én annál délebbre vettem az irányt, a végállomás Madrid volt.

Nem először jártam a spanyol fővárosban, az első röpke látogatásomról azonban, melynek napjait leginkább egy fojtogató konferenciaterem négy fala között voltam kénytelen eltölteni, leginkább csak villanások, egy-egy elmosódott kép maradt meg emlékül. Ezúttal azonban egy másik világ, egy másik Madrid tárult fel előttem.

Az a Madrid, ahol az emberek az életük tetemes részét nem lakásuk magányába zárva, hanem az utcákon, a bárokban, a tereket pettyező asztalok mellett töltik. Ahol az italukat a szabad ég alatt szürcsölgetőket még az sem akasztja meg szenvedélyes monológjaikban, ha éppen lecsap egy könnyű márciusi zápor, és ahol a La Latina környéki éttermekbe és tapasbárokba kora délután is már csak oldalazva fér be a kedves vendég.

Az estékről nem is beszélve. Szállásunk ablaka a bolond szívek helyi központjára, a Corazon Loco bárra néz. Az út fáradalmait kipihenve délután háromkor (normalmente) itt ebédelünk meg először, a pincérfiú kedves, a menüt azonban nem nekem találták ki. Aki azonban a húst hússal eszi, annak csak ajánlani tudom a helyet, és úgy általában az egész spanyol konyhát. Húsimádók mindenképpen előnyben!

A Corazon Loco nappal…

… és este.

A nappal csendes kis étterem, ahol rajtunk kívül aznap délután csak három helybéli falatozik, estére dugig megtelik. Másnap munka, de ez itt láthatólag senkit sem tart vissza. Az emberek szinte fürtökben lógnak ki az utcára, hajnalig zsong az egész utca.

Az estéket mi is az utcán töltjük, így esett, hogy szombaton a Plaza Mayor környékén bóklászva a Mercado de San Miguel elé sodor minket a jószerencse. Este tíz óra van, de a kisméretű vásárcsarnokra emlékeztető piac dugig tele. Csak lépésben haladunk, a talponállók mellett nevető, falatozó emberek. Beszippant minket a San Miguel. A csábítás túl erős, de nem is akarunk ellenállni.

Egy este a Szent Mihályról elnevezett piacon

A sonkapultnál sorszámot kell tépni. Kézzel vagy géppel? A többség az utóbbit választja, a sonkás ember rutinosan dobja a mérlegre a csemegét. Az olajbogyóknál szintén várni kell, de nem is baj, legalább addig is legeltethetjük a szemünket az üvegpult mögött húzódó gyönyörűségeken. Már csak egy kis palack vörös hiányzik ahhoz, hogy kerek legyen a világ. Az üvegpoharak csilingelését elnyomja a San Miguel vendégeinek boldog, hedonista zajongása.

Az utolsó előtti napunkat Toledóra szánjuk. Korábban érkezünk az Atocha pályaudvarra, még éppen van annyi időnk, hogy nyugodtan megreggelizzünk. A pályaudvar régi épülete leginkább a Nyugati fémvázas csarnokára emlékeztet. Vonatok azonban itt már nincsenek, helyette – a csarnok kellős közepére – egy szabályos dzsungelt telepítettek, égig érő fákkal, buja növényzettel, egy kis tóval, és a köveken sütkérező teknősökkel. Esőerdő a város közepén.

Egy csöpp esőerdő az Atochán

Az útikönyv szerint Ava Gardner amerikai filmcsillag valamikor az ötvenes évek elején Spanyolországban forgatott, és azonnal szerelembe esett Madriddal (és egy matadorral). Házat vásárolt magának a fővárosban, és teljes gőzzel belevetette magát az éjszakai életbe. Egy idő után azonban csömöre lett, és átköltözött a jóval visszafogottabb Londonba.

Nyilván így is lehet. Meg másképp is.

Mindenesetre nekünk most nagyon kevés jutott Madridból, pár nap csupán, a város és annak lakói azonban alaposan feladták a leckét: étel- és életszeretetből feltétlenül.


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...



Hozzászólok én is

Név: (kötelező)

Email: (kötelező)

Weboldal:

Hozzászólás: