Elbűvölő törékenység: Erzsébet királynétől Audrey Tautou-ig

Van valami megkapó bája a törékeny nőknek. Alkatuk kizárja, hogy tompák, lassúak vagy nehézkesek legyenek. Mozdulataik kecsesek, finomak akkor is, amikor parfümöt fújnak a fülük mögé, amikor pelenkáznak, vagy amikor nap végén fáradtan a fotelba huppannak, hogy öt percig végre ne csináljanak semmit. A mai filigránság viszont nem egyenlő azzal a törékenységgel, amibe a férfiak jó százötven-kétszáz évvel ezelőtt kényszerítették a nőket, és amelyhez a segédeszközük a divat volt.

A 19. század közepének kislányos loknikkal keretezett arcú, butácska tekintetű nő volt az ideálja, aki egész életében három dolgon gondolkozhatott: a férjhezmenetelen, a gyerekszülésen és a háztartás vezetésén. A sorsuk elöl a súlyos és terebélyes alsószoknyák és a fűző szorítása miatt elszaladni sem tudtak volna. Törékenynek tűntek a lehetetlenül karcsú derék körül hullámzó fodrok fogságában. Később a krinolin forradalmi acélszerkezete ugyan megszabadította a nőket a nehéz alsószoknyáktól, felszabadulásról szó sem volt. A krinolint beterítő szoknya hatalmas virágszirmokra emlékeztetett, amelyből törékenyen emelkedett ki a kecses nő, közöttük az egyik legszebb: Erzsébet királyné.

Légiességével és kecsességével mindenkit levett a lábáról. Gyönyörű, nemes vonásait, dús és hosszú hajzuhatagát és törékeny alakját elnézve ma is azt mondanánk, az uralkodó mellé teremtették. Ma már tudjuk, hogy boldogtalan, magányos nő volt, aki érzelmeit ahhoz hasonlóan fojtotta magába, ahogy a fűző szorította mindössze 53 centiméteres derekát. Állítólag a testére varratta a lovagló ruháját, mert a lovon végre mutathatta meg tökéletes alakját, amelyet nem kellett krinolinba zárnia. Bár sokan voltak, akik csak azért utaztak Bécsbe, hogy őt egy másodpercre is megpillanthassák, inkább távolról csodálták. Nem volt divatirányító, mert túlságosan megelőzte a korát. Az egész napos gyümölcs- és tejdiéták, a rendszeres torna, a szépségápolásra fordított idő a kortárs nők szemében inkább hóbortnak tűntek, mintsem követendő példának.

A nők maradtak inkább azon az utón, amit a férfiak gondoltak ki számukra, akik a széles krinolin után a hátul felduzzasztott turnürrel, majd a lépéseket is megnehezítő, szorosan hátrakötött ruhával tartották maguk mellett a nőket. A 19. század végén nem csak a női divat szeszélyességét nehéz követni, de egy bizonyos nőideálról sem beszélhetünk. A dús keblű, magát az ötszöri étkezés mellett tápszerekkel tovább növelő, pufók tubicák mellett egyszer csak feltűnik az új, felgyorsuló, modern idők leánya. Ezek az ábrándos tekintetű, légies nők a preraffaelita festők múzsái – Miss Elizabeth Sidal és Jane Morris. Ők nemcsak az új nőideál, hanem a reformruhák nagykövetei is, akik fűző nélkül, könnyű esésű, finom ruhában és alacsonyabb sarkú cipőben bukkantak fel a legnagyobb társadalmi eseményeken.

Egyelőre csak néhány nő kezdte utánozni őket. Ők is ilyen légies, karcsú alakot, lobogó, vörös hajat szerettek volna. Sőt, képesek voltak eldobni a fűzőiket is, de az igazi forradalomra várni kellett jó néhány évtizedet. A sport elterjedése és Isadora Duncan mezítlábas tánca kellett hozzá, hogy felszabadítsák a fűzőbe szorított, áltörékeny nőt. A fűző nélküli viselet, a szabásvonalak változása, és az első világháború teljesen átformálta a nőideált: a bakfis kinézetű, lapos mellkasú nő a közkedvelt. Egyes források szerint a seregekben évekig egymással élő férfiak látens homoszexualitása is hozzásegített ahhoz, hogy a dúskeblű nők helyett a törékeny, már-már fiús alkatú szépségek diadalmaskodjanak.

Ez a törékenység más, mint a 19 század közepén: nem az akarattól, hanem a női jegyektől szabadul meg. A derékvonal a csípőre tolódik, a mellet és a csípőt is illik leszorítani, ellenben akkor már senki nem bánja, ha egy nőnek csípős nyelve és saját véleménye van. Erre erősített rá a korszak egyik legnagyobb divattervezője Gabrielle „Coco” Chanel is, aki ismert volt arról, hogy a saját, filigrán testalkatára tervezett. Ereje lenyűgöző, munkabírása hatalmas, pedig karcsúnak és törékenynek tűnik. Ismerős kombináció, ugye?

A húszas évek fiús nőideálját a harmincas években az agártestű, fiatal nők váltották fel, hogy a második világháború kemény vállas nőknek engedett teret, míg a háború után ismét a fűzőbe szorított (!) nőies nő tűnt fel egy időre. Az ötvenes évek nőies dívái mellett volt egy törékeny, finom arcú, átható tekintetű nő, aki képes volt levenni a lábáról nemcsak egész Hollywoodot, hanem a fél világot. Audrey Hepburnt senkinek sem kell bemutatni, bármeddig elnéznénk gyönyörű mosolyát, vidám játékát, hatalmas szempillákkal keretezett okos tekintetét. Őt nézve nehéz elhinni, hogy mellette az érzékiségére teljesen rájátszó, döglesztő Marilyn Monroe-ért rajongott a világ másik fele.

Míg Audrey Hepburn légiességét messziről csodálták a nők, egy évtizeddel később a világ első szupermodellje, Twiggy láttán vad fogyókúrába kezdtek. Ötéves, szédítő modellkarrierje 1966-ban, mindössze 16 éves korában kezdődött. Az 51 kilós, kifutómodellnek túl alacsony, törékeny alkatú lány a fiatalságot, a szertelenséget, a hatvanas években felfedezett szabadságot testesítette meg és pont beleillett az akkor divatos androgün irányzatba, amely ma is erősen jelen van a divatban.

Utoljára, az 1990-es években Kate Moss kavarta fel annyira a divatvilágot, mint egykor Twiggy. A fiatal modell teljesen más volt, mint a nyolcvanas évek tökéletes és nőies alakú szupermodelljei, Cindy Crawford, Linda Evangelista vagy Naomi Campbell. Az „igazi nők” után a kisfiúsan vékony, „érdekes” arcú, kacsaszájú Kate Moss-t sokan a divatvilág legújabb őrületének gondolták. Akkor még nem sejtették, hogy ez a lány a maga tetoválásaival, drog- és alkoholproblémáival mennyire befolyásolja majd a divatfotók képi világát, a következő modellgeneráció tagjait, inspirálja a tervezőket.

Kate Moss csillaga még ma is ragyog, nevével még huszonkét évvel a karrierje kezdete után is eladható szinte minden. A józanság, a tudatosság és a természetesség egyre inkább előtérbe kerül. Ma már a színésznők sem akarnak zörgő csontokat, mint néhány évvel ezelőtt. Vállalják az alakjukat, ugyanakkor mindent megtesznek, hogy megőrizzék szépségüket. Az alkatából adódóan finom és kecses, mint a bájos Audrey Tautou vagy az angolok nagy kedvence, Keira Knightley, a filigrán, kecses, törékeny ugyanakkor természetes nő mai megtestesítői pedig folyamatosan elbűvölnek bennünket.

Megtaláltad, amit kerestél? Tetszett, amit olvastál? A Google +1 gomb megnyomásával barátaidnak, ismerőseidnek is jelezni tudod, hogy meg voltál elégedve ennek az oldalnak a tartalmával. Kérjük, használd bátran ezt a lehetőséget és ajánld az oldalt a Google keresőben: kattints az ikonra!

Divat akkor és ma: a bájosan nőies Pán Péter gallér

Az időtlen báj és az örök fiatalság nem csak az ígéretekkel kecsegtető csodaszérumok rejtik, hanem vannak olyan kiegészítők vagy ruhadarabok is, amelyek szintén ezt az üzenetet hordozzák. Furcsának tűnhet, de a Pán Péter névre keresztelt gallértípus képes egyszerre szexisen nőiessé és törékenyen kislányossá tenni viselőjét.

A Pán Péter gallér első ránézésre olyan egyszerű és tiszta, mint második vagy harmadik pillantásra. A gallér maga általában kicsi és diszkrét, szélei puhán lekerekítettek, és szorosan a magasan záródó ruhára vagy a blúzra simul. Pont a zárt szabás miatt asszociálunk az ártatlanságra, az egyszerű dizájn pedig valamennyi kortalanná teszi ezt a gallértípust, amely a 20. század elején elsősorban a gyerekruhákon tűnt fel és csak később díszítette a női ruhákat.
Férfiruhákon nem is látni annak ellenére, hogy egy fiúról kapta a nevét. Pán Péter egy kitalált karakter, J.M. Barrie azonos című regényének főhőse. Az 1900-as évek legelején megjelent tündérmese egy olyan fiúról szól, aki soha nem nő föl. A gyermekruhák díszéből a női ruhákon is megjelenő gallér neve finom áthallás az örök fiatalság ígéretére. Állítólag a regény színpadra állítása előtt máshogy hívták; A kis Lord című Frances Hodgson regény főszereplője miatt Little Lord Fauntleroy gallérként ismerték. Amikor viszont a Pán Pétert bemutatták a színpadon, mindenki Pán Péter gallérként kezdte nevezni a fehér kiegészítőt.
A gyerekruhákon kívül az 1900-as évek első éveiben az alacsonyabb társadalmi osztályok női ruháira került fel, majd az angliai bentlakásos középiskolák egyenruháin is elterjedtté vált. Az ötvenes, de még inkább a hatvanas években a női ruhákon köszönt vissza. A miniszoknya forradalmat elindító Mary Quant divattervezőnő híres portréján fekete ruhát visel, amelyet parányi fehér gallér díszít. Catherine Deneuve franciás báját csak jobban kiemeli a pici fehér gallér, a másik fehér ruhás képről nem is beszélve. Mia Farrow a Rosemary gyermeke, Sissy Spacek a Carrie című horrorfilmben visel Pán Péter galléros ruhát. Nem véletlenül: a vérpettyes vásznon még ártatlanabbnak tűnnek.

A Pán Péter gallér már 2010 őszén is egyre nagyobb figyelmet követelt, tavasszal és nyáron pedig egyre-másra tűntek fel a bájos, lekerekített gallérral díszített felsők, blúzok, ruhácskák. Sőt, egy ideje gallér alakú nyakláncokat is lehet kapni. Aki viszont csak most szeretett bele, az sem késett le semmiről, hiszen a Pán Péter gallér az idei szezonban is sláger lesz. Ezt nemcsak Loius Vuitton 2011-2012-es őszi téli kollekciója bizonyítja, hanem a tehetséges magyar tervező, Tomcsányi Dóri is. A tervező nem spórolt a színekkel az őszi-téli kollekcióban, amelynek egyik modellje inspirációnk volt. A letisztult, egyszínű alapdarabok – egy derékban szabott ruha és egy A-vonalú kabát – önfeledten kombinálhatók akár merészebb, akár visszafogott, egyszínű darabokkal. Az összhatás egyszerre klasszikus, ugyanakkor a trendi színblokkoknak (colour blocking) köszönhetően friss és modern.

Megtaláltad, amit kerestél? Tetszett, amit olvastál? A Google +1 gomb megnyomásával barátaidnak, ismerőseidnek is jelezni tudod, hogy meg voltál elégedve ennek az oldalnak a tartalmával. Kérjük, használd bátran ezt a lehetőséget és ajánld az oldalt a Google keresőben: kattints az ikonra!

Divat akkor és ma – A breton csíkos bűvöletében

Kevés olyan minta van, amely egyszerre illik a klasszikus, a bohém vagy a sportos stílusú nő ruhatárába. A tengerész- vagy breton csíkos a gardróbod adu ásza lehet, hiszen ez a kreatív, kifinomult, stílusos, vidám, divatöntudatos nő egyik legerősebb fegyvere Coco Chanel óta. De nem volt ez mindig így. A csíkos mintát évszázadokkal korábban a mássággal, az idegenséggel és az erkölcstelenséggel azonosították.

Legalábbis ezt írja Michel Pastoureau francia címer- és zászlószakértő, aki külön könyvet is írt a csíkos mintáról. Csíkos ruhát csak azok viseltek, akiket nem tűrt meg a társadalom; a betegségre és a romlottságra asszociáltak róla. Az a fekete-fehér vagy fekete-sötétkék, vékony csíkokból álló minta, amelyet ma tengerészcsíkosnak nevezünk, a francia hajósok viselete volt. Kevesen gondolnánk, hogy a franciaországi Breton tartomány zászlajában látható sávozás (innen a breton csíkos elnevezés) életmentő volt, mivel a vízbe esett embert sokkal könnyebben észrevették egy csíkos felsőben, mint bármilyen más ruhában.
A francia halászok viselete ihlette meg az 1910-es évek elején a 20. század egyik legnagyobb divattervezőjét Coco Chanelt is, aki amúgy is szívesen „kölcsönzött” ruhadarabokat a munkásrétegtől – halászoktól, lovászoktól, szobalányoktól. Chanel maga is szívesen viselt tengerészcsíkosat. Egy 1910-es évekből származó fotón magas derekú, bőszárú nadrággal és lapos talpú cipővel párosítja. Egyszerű, stílusos, örökérvényű viselet, nem csoda, ha a 20. század híres emberei is ruhatáruk részévé tették.
Tengerészcsíkos ruha karrierjét nagyszerű emberek egyengették. A pimaszul szexi francia színésznő, Jean Seberg, a Kifulladásig (1959) című filmjében több breton csíkos darabot visel. A buja Brigitte Bardot is több fotón domborított tengerészsávosban, ahogy a bájos Audrey Hepburnt is lencsevégre kapták, ahogy ennek a mintának hódol. Az ismert férfiak közül Andy Warhol és Pablo Picasso viselte rendszeresen. Az utóbbi annyira összeforrt a mintával, hogy a nagy festőt több karikatúra is tengerészpólóban ábrázolja.

Bár 2011-ben a vezető divatházak még játékosabb, bohémabb, színesebb csíkokra váltottak, a breton csíkos darabokból azért így sincs hiány. A néhány szezonnal ezelőtt újra felfedezett minta nemcsak a ruhákon, hanem a kiegészítőkön is visszaköszön. A mi ihletforrásunk a Ladies’ Home Journal egyik 1937-es címlapja volt. Ezt az önfeledt, vidám stílusosságot kerestük a raffiatalpú cipőben, a bájos ruhában, a bőrrel kombinált táskában. Nem feledkeztünk meg a hófehér panamakalapról és a fehér keretes napszemüvegről sem, amelyek ahogy akkor, úgy ma is a legstílusosabb kellékek.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Megtaláltad, amit kerestél? Tetszett, amit olvastál? A Google +1 gomb megnyomásával barátaidnak, ismerőseidnek is jelezni tudod, hogy meg voltál elégedve ennek az oldalnak a tartalmával. Kérjük, használd bátran ezt a lehetőséget és ajánld az oldalt a Google keresőben: kattints az ikonra!