Százhárom év, közel 75 éven átívelő karrier, több mint százezer tárgy – ha a számok nyelvén kellene összefoglalnunk Eva Zeisel életművét, már az is grandiózus lenne, ám a Budapesten született, a Szovjetunióban bebörtönzött és az Egyesült Államokban új otthonra lelt designer-legenda élete azonban még ennél is sokkal izgalmasabb.
Pár évvel ezelőtt, amikor a már akkor is matrónakorú Eva egy amerikai beszélgetős műsor vendége volt, kedvesen, de határozottan kikérte magának, ha netalán valaki azt találná mondani, ő még mindig dolgozik. Ő dolgozik – nyomatékosította akkor a néni. Immáron 1925 óta.
Zeisel Eva kerámiái körében
Eva Zeisel (akkor még Striker) Budapesten született 1906-ban, édesanyja a híres Polányi-család sarja volt, akinek kísérleti óvodájába a kis Eva együtt járt Arthur Koestlerrel, a későbbi híres íróval. A lány először festőnek tanult, 17 éves korában fel is vették a Képzőművészeti Akadémiára (Vaszary János tanítványa volt), ám később – anyja tanácsára – keramikusnak tanult. Miután itthon kitanulta a szakma csínját-bínját, Németországban, majd a Szovjetunióban is szerencsét próbált. (Ekkor már túl volt az első amerikai megmérettetésen is: 1926-ban ugyanis egy philadelphiai kiállításon mutatták be egyik munkáját.)
Bár a szovjet kerámiaipar felvirágoztatásában kezdetben kiemelt szerepet szántak neki, ám 1936-ban perbe fogták, és koholt vádakkal – miszerint részt vett egy Sztálin elleni merénylet előkészítésében – börtönbe vetették. 16 hónapot töltött itt, majd édesanyja kitartó közbenjárásának köszönhetően szinte a csodával határos módon megmenekült. (Arthur Koestler részben az ő élményei alapján vetette papírra a Sötétség délben című regényét.)
Eva a börtönből egyenesen Bécsbe került, ám második férjével, Hans Zeisellel az Anschlusst már nem várta be: a pár meg sem állt Amerikáig, ahova összesen 64 dollárral a zsebükben érkeztek. „Soha nem voltunk szegények. A hozzánk hasonló emberek soha nem voltak szegények. Csupán nem volt pénzünk” – adott tanúbizonyságot öniróniájáról és mindenen átsütő derűlátásról pár évvel ezelőtt a már életében legendává vált tervező.
Mert hogy sok tekintetben első volt a legelsők között, az elvitathatatlan: az Egyesült Államokban például ő volt az első nő, akinek saját kiállítása lehetett a New York-i Modern Művészetek Múzeumában, még 1946-ban.
étkészlet, 1946
Mindeközben tervezett és tervezett rendületlenül (és persze tanított, tanított, tanított) – saját bevallása szerint mintegy százezer tárgy „pattant ki” eddig a fejéből. Kancsók, csészék, tálak, sószórók, gyertyatartók, bútorok, szőnyegek. Termékei nem a vitrinnek, hanem a mindennapokra, a mindennapoknak készültek. Ettől függetlenül a nevével fémjelzett tárgyak a mai napig a legnagyobb múzeumok féltett darabjai.
Ha az alkotásról kérdezik, mindig elmondja, „először belül látja a formát”. Talán ezért is van az, hogy tárgyai már ránézésre is kézbe simulósak, olyanok, amelyekről már messziről lehet tudni, jó lesz majd megfogni, végigsimítani őket. Legalább egy félévszázaddal megelőzte saját korát: a harminc, negyven, ötven évvel ezelőtt tervezett és piacra dobott termékei ugyanis még ennyi idő távlatából is meglepően frissnek hatnak.
Eva Zeisel tárgyaira gyakran aggatják az organikus jelzőt, ami nem véletlen, köszönhetően annak, hogy elutasítva fiatalkora Bauhaus-irányzatát már egészen korán a lágyabb, kecsesebb formák iránt vonzódott. „Szeretem a görbületeket, mivel olyanok, mint az emberek. A célom az, hogy kapcsolatot teremtsek a közönségemmel. A görbületeken keresztül sokkal könnyebben kifejezésre lehet juttatni valamit, mint az egyenes vonalakon keresztül” – nyilatkozta egy helyütt.
Tárgyai letisztultak, és valahol nagyon személyesek. És hasznosak. Ezt is ő mondja. Nem ipari tervező – hangoztatta többször, több helyen –, ő tárgyakat készít. Olyanokat, amelyek mások számára hasznosak lehetnek. Amikor szakmájának titkáról faggatják, a novemberben 103. életévét betöltő Eva mindig ugyanazt válaszolja: a szépség játékos keresése. Szerinte a „játékos” az ő hivatásának egyik leglényegesebb eleme. Ahogy ő mondja: „A többiek voltak mindig a ’felnőttek’. Én valahogy úgy öregedtem meg, hogy soha nem nőttem fel”.
só-bors szett, 1945
Fotók forrása: evazeiseloriginals.com és moma.org
nikol mondta
nem ismertem őt, de gyönyörűek a munkái!
anyahajó mondta
Nagyon tetszik, igazi nőies tárgyak. Magyarországon is lehet látni valahol munkáit?
panyizsuzsi mondta
Nem tudok róla, hogy itthon hol van múzeumban, azonban gyűjtők a világ minden részén vannak!
Theia mondta
Jajj, ezek nagyon szépek…! Jó volt olvasni ezt a cikket!
kockásfülűnyúl mondta
Kimaradt az írásból, hogy Éva néni 1983-ban a Zsolnay gyárnak is tervezett, méghozzá a híres eozin mázat használta.
2004-ben ellátogatott még Budapestre, egy kiállítása is volt, amin ott voltam.
Találtam is róla egy beszámolót a neten:
http://www.polanyi.bme.hu/folyoirat/2004/2004-14-report_on_eva_zeisel.pdf
Bámulatos volt már akkor is számomra, hogy bár alig lát Éva néni, lelki szemeivel és tapintással alkot ilyen szép dolgokat.
panyizsuzsi mondta
Köszi a kiegészítést Kockásfülűnyúl!