Minden Hello hónap bejegyzést azzal szoktam kezdeni, hogy már nagyon vártalak. Azonban most ez sokszorosan így van. Azt hiszem, nincs az a nyelv ahol a nagyon annyira lehetne fokoznia „nagyon” szót, mint amennyire én vártam most ezt a szeptembert.
Mindig várom a szeptembert! Nem mintha nem szeretném a nyarat, hisz annyi közös családi program van, utazások, pihenés, barátok és sok-sok Balaton. Azonban ezekben az időszakokban nekem két helyen is helyt kell állnom. Van egy munkahelyem, a panyizsuzsi, a mákgubó és most már a Lokál Kosár is, ahol ugyanannyit kell dolgoznom, mint az év többi hónapjaiban. Az előző években már tökélyre fejlesztettem, hogy tavasszal elkezdek készülni a nyárra, minden kitalálok, amit lehet megírok, fotózok, hogy a nyáron minél többet és nyugodtabban tudjak a gyerekekkel, a családdal lenni. No, de idén kimaradt a tavasz!
Bár meg kell mondanom, hogy én vagyok a COVID és a karantén nyertese, ugyanis a férjem lecserélte a külföldi munkahelyét egy magyarra. A dolog az úgy történt, hogy március közepén hazajött néhány napra (nagyon izgultam, hogy a határokat csak azután zárják, hogy Ő már az országban van) és itthon is maradt végleg. Két hónapon át éltük az idilli családi életünket, közös ebédek, óriási rendrakások, a végén már az udvar is úgy nézett ki, mintha egy botanikus kert. Mindeközben még dolgozni is bőven volt időm. Aztán lazult a karantén, nyitottak a szállodák és a férjem is munkába állt, ami azért is szenzációszámba meg, mert a karantén alatt a vendéglátásban inkább elbocsájtották az embereket, Ő eközben egy új állásra szerződött. Igaz ez azzal is járt, hogy idén szabadság nem lesz.
Ekkor kezdődött az én életemben a totális ámokfutás. A műhely, a konyha és a gyerekek háromszöge uralta az életemet. Amíg iskola volt, rutin is volt, meg feladatuk is, amit nálunk nagyon önállóan végeznek, sőt a nagyok az elsős leckéinek a teljes adminisztrálását átvállalták. Én nyomtattam, de ők számon kérték, fotózták és feltöltötték, amiért rettenetesen hálás vagyok nekik.
Június közepén kitört a nyári szünet. Ekkor úgy döntöttünk, hogy barátnők jöhetnek, ők is mehetnek, de egyetlen nomád táboron kívül mást nem engedtünk meg a járványhelyzet miatt. Szóval nem volt program és mindenki tőlem várta a megváltást. A műhely, a konyha és a gyerekek háromszöge ekkorra nem csak uralta, hanem átvette az irányítást az etetem fölött.
Én alapvetően egy olyan ember vagyok, akinek minden perce be van táblázva. Sokan kérdezik is, hogyan fér bele ennyi minden az én életembe. Hát úgy, hogy alaposan megtervezem és beosztom az időmet. minden percet. Na mármost tervezni azt nem lehetett. Ki tudta mi lesz egy, két hét múlva?! Tartalékok pedig az én időbeosztásomban nem voltak. Így az elmúlt két és fél hónap egy katasztrófa volt! Annyi rendszert tudtam vinni a dolgokba, hogy a munkámmal is haladjak, hogy hétfőtől péntekig dolgoztam, majd pénteken elengedtem mindent és mentünk a Balatonra, ahol a család étkezésein és a strandoláson kívül nem csináltam SEMMIT. Ez volt az én reset gombom. Aztán hétfőn kezdtem minden elölről.
Őszintén szólva fárasztó volt, de tudom, hogy Te aki ezeket a sorokat olvasod, Te is hasonlóképpen élted meg az elmúlt hónapokat. Mindezek miatt nem dühöngök, probálok nem idegeskedni, ez egy ilyen év. Pedig milyen tutinak gondoltam januárban még 2020-at, olyan jól csengő szám.
Meg aztán, minden generációnak jut valami, egy világválság, egy háború, meg ilyenek. Nagyanyámnak sem volt egyszerű, mikor mindent elvittek a padlásról és úgy kellett kidumálnia, hogy a nagypapát ne vigyék el azzal a nagy fekete autóval, azért a pár rózsafüzérért, amit otthon készített. Ez most a mi „háborúnk” csak éppen nem lőnek.
A végén már szinte minden erőm elhagyott és kértem a férjemtől meg a gyerekektől néhány napot. A szívem hasadt meg, hogy nem megyek velük a Balatonra, pont a legmelegebb hétvégén, de egyszerűen, csöndre, magányra vágytam. A saját gondolataimmal szerettem volna lenni, megcsinálni apró piszlicsáré dolgokat itthon, egyedül, mint egy nadrág felhajtás, a számlák elrendezése és egy kis munka, úgy hogy közben senki nem szól hozzám. Felszívtam magam ezalatt az alig két nap alatt és egy vasárnapi ebéddel vártam őket haza, amivel méltó módon lezártuk ezt a hosszú és furcsa időszakot. A nagyok 2 napja már a koliban, a kicsit ma reggel elvittem az iskolába.
Mostantól, amíg a koronavírus át nem szervezi, nappal dolgozok, este és hétvégén a családdal leszek, éjjel pedig aludni fogok! Hamarosan pedig a panyizsuzsi terveimről is írok nektek!
Hello Szemptember! Annyira örülök neked!
Vélemény, hozzászólás?