Hobbiból kezdtem el ékszereket készíteni. Nem voltak vele nagy terveim. Vettem egy zacskó gyöngyöt, majd még egyet. Aztán egy nagy szép gyöngy köré dolgoztam őket. Később arra vágytam, hogy a nagy szép elemet magam készítsem el. Így kezdtem el üveggel dolgozni. A gyöngyök elmaradtak. Lettek helyette gyűrűk és medálok. Mostanság valahogy visszavágyok: Zsolna, Moksha, IKON és OlympIKON. Már nem csak medálok, hanem teljes ékszerek, láncok. Melyekben az üveg körítését is én határozom és én alkotom meg. Így teljes, így szeretem.
Amikor hobbiból készültek az ékszerek nem volt rá szükségem, hogy szerszámokat vegyek. Apu műhelyéből hoztam el őket néha. Aztán egyre többet voltak nálam, és ott is maradtak. Nem újak és ez benük a jó. Jól bejáratottak. Sőt! Történetük van. Például ez a csőrős narancssárga fogó Papóé, a nagypapámé volt. Emiatt a fogó miatt még bajba is került. Ugyanis Papó az 50-es években titokban rózsafüzéreket gyártott és a piacon (mert akkor éppen elvették a boltjukat) sártoból, a pult alól árulta. Aztán valaki, Nagymama szerint a szomszéd feljelentette őket és kijött a rendőrség ellenőrizni a „rózsafüzér gyárat”. Ekkor Papó, kihúzta a hokedli fiókját és megmutatta ezt a fogót, a drótjai és gyöngyei mellett. Ez volt a gyár. Megúszta.
Most, hogy Nagymama is elment a fiókban találtam egy hegyes fekete fogót. Ez is olyan filigrán mint a többi. Ez is a szerszámkészletem tagja lett. Jó velük dolgozni, jó tudni, hogy már kiszolgáltak két generációt. Még mindig tökéletesek, még mindig precízek. Ma már talán nem is gyártanak ilyen masszív szerszámokat.
Szeretni azonban nem ezért szeretem őket. Ha nem lennének itt a panyizsuzsi padláson, akkor Papó története sem jutott volna ma az eszembe!
Ők az én szerszámaim!
Vélemény, hozzászólás?